negylabnegyhonap

Utazás Ázsiában

Friss topikok

Címkék

Indonézia, délről észak felé II.

2011.12.13. 16:21 negylabnegyhonap

 Jakarta-Sumatera

 A vonaton töltött éjszaka alatt elértünk arra a szintre, amit azelőtt elképzelni sem tudtunk, mégpedig, hogy a hulla fáradt állapotnál is létezik fáradtabb. Ehhez hozzájárult, hogy a vagonban egész éjjel fel volt kapcsolva a világítás és a fagyos légkondicionáló is a maximumra volt állítva. Nem csoda, hogy az egyébként sem lenyűgöző Jakarta nem tett ránk mély benyomást. Megkerestük a belvárosban a mi pénztárcánknak megfelelő árfekvésű szálláshelyeket és hamarosan beláttuk, hogy semmi értelme nincs, hogy azokon a túlárazott, koszos és visszataszító „fekhelyeken” akár egy éjszakát is eltöltsünk. Ezért miután megreggeliztünk és valamelyest visszatért belénk az erő, eldöntöttük, hogy tovább folytatjuk a tűrőképességünk határának feszegetését és átverekedjük magunkat Indonézia legnépesebb metropoliszán, nem kisebb cél érdekében, minthogy elérjük Szumátra partjait még mielőtt a következő nap sugarai meglepnének minket.

 Ez a nagyvonalú útiterv sikerrel járt és a négy órás buszozás után következő három órás hajóút végeztével, Balit és Jávát magunk mögött hagyva, megérkeztünk Indonézia számunkra legizgalmasabb szigetére, Szumátrára. Útközben a távolból szemügyre vehettük, a 19. század egyik legsúlyosabb következményekkel járó kitörését produkáló Krakatau vulkánt. A Bakauheni kikötőjében való partraszállás után hamar kiderült, hogy ebben a porfészekben nem igazán van rendes szálláshely és nem is tartogat sok látnivalót sem, ezért miután megküzdöttünk a minket megrohanó busz-, taxi-, tuktuk-, és mikrobusz sofőrökkel és azok jegyüzéreivel, megindultunk egy parti kisváros felé. A minket szállító hatalmas busz éppen úgy nézett, mint amit indulás előtt szedtek szét darabokra, de csak félig rakták össze. A nyitott ajtón beáramló éjszaka illatában rögtön megéreztük, hogy ez a sziget sokkal több mindent tartogat számunkra, mint amit el tudtunk képzelni.

Kalianda

Este kilenc óra körül szálltunk le a buszról és ekkor már harmincnégy órája róttuk a kilométereket. Még ebben az eltiport állapotban sem adtuk fel elveinket és a legközelebbi szállodához vezető két és fél kilométeres utat a saját lábunkon tettük meg. Sőt. Miután megtaláltuk még további pár száz méteres vezeklést róttunk magunkra abból a megfontolásból, hogy a város második számú hotelje talán kedvezőbb árakat és színvonalat biztosít számunkra. Ez a feltevés sajnos nem állta meg a helyét így visszafelé kezdtük vonszoltuk magunkat és útközben elfogyasztottuk egyik legfinomabb nasi gorengünket és összebarátkoztunk az eddigi legszimpatikusabb indonéz családapával. Miután kivettük a tisztának legjobb jóindulattal sem nevezhető szobát, közölték velünk, hogy nincs víz az épületben. A másfél órában, amíg a vízre vártunk, nekem már minden mindegy volt, Krisztának még volt ereje lecseréltetni az ágyneműt a személyzettel. Bevett helyi szokás ugyanis a közép és alsó kategóriás szállodákban és vendégházakban, hogy az ágyneműkből megpróbálják kihozni a lehető legtöbbet. Ez pontosan nem tudjuk mennyi egymást követő vendéget jelent, de ha a különböző foltok nem is, az eltérő hajszálak mindenképpen jó kiindulási alapot jelentenek.

Bandarlampung

Kaliandában nem sokat időztünk az ott töltött éjszaka másnapján, a reggelit követően lesétáltunk a szép, de ugyanakkor igen szemetes tengerpartra ahol látótávolságon belül semmiféle emberi aktivitást nem véltünk felfedezni. Ez ugyan csábító volt, de a sok szemét és a város minden bájt nélkülöző hangulata arra sarkallt, hogy mihamarabb folytassuk utunkat a tartományi főváros Bandarlampung felé, ahonnan a Way Kambas nevű nemzeti parkot szerettük volna elérni. A harmincöt fokban, amíg az út szélén próbáltunk leinteni egy buszt, egyre inkább türelmünket vesztettük a minden jóindulat nélkül, pusztán anyagi megfontolásból tett ajánlatok özönétől. Egyre nehezebben tűrtük azt, hogy mindenki hülyére akar venni minket. Végül felkeveredtünk egy, a nagyváros felé közlekedő járatra, ami a pokolbéli közlekedési viszonyoknak köszönhetően nem kevesebb, mint négy óra alatt tudta teljesíteni a nagyjából hatvan km-es távolságot. A késés miatt esélyünk sem volt folytatni utunkat a nemzeti park felé, ezért a városban töltöttük az éjszakát. Ez alatt arra jutottunk, hogy nem is fogunk ellátogatni a dzsungelnek erre a megmaradt területére, hiszen több helyivel is elbeszélgettünk és utána is olvastunk, de annak az esélye, hogy rinocéroszt vagy tigrist lássunk szinte a nullával egyenlő, márpedig a látogatásunk célja az lett volna. Amellett igen költségesnek is ígérkezett a túra. Elvetettük. Bandarlampungban barangoltunk ugyan pár órát, de semmi említésre méltót nem láttunk egy kivételtől eltekintve. A gyümölcsevő denevérek, akiket gazdájuk egy útszéli ketrecben tett közszemlére, hamar egyik kedvencünkké váltak. Hatalmas méretük és ijesztő ábrázatuk ellenére is nagyon tetszett, ahogy a mangót két pofára tömték a reggeli napfényben. Sajnos a ketrecben tartott állatok és kalitkában raboskodó madarak az egész országban nagyon gyakoriak. Ami igazán megviselt minket, az egy hatalmas szirti sas volt, aki egy másfél méteres kalitkában nyögte a rabigát, mikor közelebb mentünk hozzá szomorúan rikoltott, szemeiből a szabadság iránti vágyról való lemondás és megtörtség sugárzott. Torokszorító volt látni azt a gyönyörű madarat, aki szabadon szárnyalásra született és az ember csupán kedvtelésből örök rabságra kényszeríti. Az a pillanat amikor „hozzánk szólt” utazásunk egyik legmegrázóbb emlékeként fog elkísérni minket.

 

Zsákutca

 Az újabb városi megálló után már nagyon vágytunk egy kis tengerpartra, szerettünk volna felfrissülni a hosszú napok óta tartó izzasztó buszozások, lelakott szállodai szobák és több kilónyi elfogyasztott sült banán után. Úgy gondoltuk, hogy a Szumátra dél-nyugati partjainál fekvő kisváros, Krui, minden szempontból alkalmas lehet a hőn áhított felüdülésre. A Krui-ba tartó buszt látva, és a tizenegy órás menetidőtől való megrettenésünk következtében, hoztuk meg eddigi egyik legrosszabb döntésünket. Azt gondoltuk, hogy csak egy félúton fekvő városig közlekedünk, és ha ott megebédeltünk, csak akkor folytatjuk tovább utunkat valamelyik következő járattal. Így jutottunk el Kotabumi-ba minden akadály nélkül. Ott megebédeltünk egy végtelenül kedves helyi család kifőzdéjében és kiálltunk az út szélére, hogy folytassuk utunkat. Egy helyi motoros rendőr különítmény volt az első, aki közölte velünk, hogy fáradjunk be az útszéli étterembe és ott várjuk ki azt a hátralevő öt óra hosszát, amíg a következő busz megérkezik. Ekkor vette kezdetét a tortúra, ami másnap reggelig tartott, míg végre elértünk az óceánparti településre. A végtelennek tűnő útszéli dekkolás alatt minden arra járó buszt leintettünk és megkérdeztünk. Egészen addig, amíg meg nem érkezett egy segítőkésznek tűnő srác a tucatnyi közömbös lézengő után, aki felvilágosított minket, hogy nem lesz már itt ma busz ami Krui-ba megy, de legalább Liwa-ba el tudunk jutni, ami csak egy órányira, van Kruitól. Erre a felvilágosításra közel hat órát vártunk hiába és pontos térkép híjában legalább 10 buszt engedtünk el Liwa felirattal a szélvédőjén. Tekintettel arra, hogy besötétedett és már órák óta zuhogott az eső hallgattunk erre a fiúra és felkapaszkodtunk a következő buszra ami Liwa-ba tartott. Másfél óra után felszállt egy nem túl megnyerő alak, aki a busz tulajdonosának adta ki magát és felajánlotta, hogy egy nevetségesen magas összegért elvisz minket Krui-ba. Természetesen kinevettük és innentől fogva erősödött bennünk a gyanú, hogy itt valami nem stimmel. Nagyon nem. Hamarosan beigazolódott a gyanú és a busz megállt egy sötét kis faluban, a dzsungelben. A történet folytatásával nem borzolnánk tovább a kedélyeket, egy korábbi bejegyzésben egyébként is megtalálható és mi sem szívesen idézzük fel azt az estét.

 

Végre Krui!!

 

 Az apokaliptikus nap és a borzalmas éjszaka után a hajnali órákban, ébredés után lestoppoltuk az első arra járó autót és a két benne ülő fiatal srác hajlandó volt bennünket elfuvarozni Liwa-ba, egy méltányolható összeg fejében. Az út emberpróbáló volt, a sofőr az esőerdővel borított hegyek között kanyargó szerpentinen próbálta bizonyítani kifinomult képességeit, ami abban mutatkozott meg, hogy padlógázzal tette meg az utat, bódéfalvakon és fakitermelési területeken keresztül. Mi már ezt sem bántuk, végtelen örömmel nyugtáztuk, hogy egyre távolabb repít bennünket a keserves élményeink helyszínétől. Liwa-ba érve egyből volt szerencsénk felpattanni egy Kruiba tartó mikrobuszra, amely tetemes mennyiségű büzlő tofuval volt megpakolva, ami még csak nehezített az egyébként is több mint egy órás gyomrot próbáló kanyargós út elviselését. Szerencsésen érkeztünk meg az általunk hőn áhított helyszínre. Gyorsan átverekedtük magunkat a barátságos kis településen, és a tengerpart felé vettük az irányt, mivel úgy gondoltuk, hogy a sok megpróbáltatás után méltán megérdemeljük, hogy még akár magasabb ár ellenében is, de közvetlen a tengerparton válaszunk magunknak szálláshelyet. Nem is csalódtunk sikerült egy príma kis fából épített bungalót kivenni magunknak közvetlen a parttól néhány méterre. A szállásunkhoz tartozott egy bájos kis terasz is, ahonnan közvetlen a tengerre látunk. A látvány csodálatos volt, vetekedett a képzeletünkben már oly sokszor újra meg újra felidézett Phu Quoc- szigetének képével. Pontosan akkor, amikor ezt a konzekvenciát levontuk, egyből fejest ugrottunk két napig tartó semmittevésbe. Lubickoltunk a kristálytiszta vizű Indiai-óceánban, a parton bóklásztunk a leggyönyörűbb kagylókra vadászva,és ámuldoztunk a partra visszatérő halászok zsákmányának mennyiségén, sokszínűségén,méretén és vágyakoztunk arról,hogy milyen halakat vennénk és hogy,hogyan állnánk neki elkészíteni, ha adott lenne egy grillsütő. Zoli többször is segített a hajókat a partra húzni, a halászok legnagyobb örömére. Az időnk legjavát a parton és teraszon töltöttük, csak a főbb étkezések alkalmával látogattunk be a faluba, amit a helyiek lelkes Hello Miszter, Hello Misz kiáltásokkal és integetéssel nyugtáztak. Ezen felül csak szerényen bátorkodnánk megjegyezni,hogy általában délről észak felé történő utazásunk alatt bárhol megjelentünk nagy sikert arattunk .Így több tucat fotón szerepelhetünk,egyenként,együtt,vagy a helyiekkel együttesen. Ezen felül volt alkalmunk az Indonéz tv kameráinak „kereszttüzébe” is kerülni, így ne lepődjön meg senki, ha ebbe az országba tévedve,várótermek és vonatok LCD monitorain feltűnve pillant meg bennünket a tengerparton andalogva. meg Utazásunk alatt,általában csak az pusztán fegyvertény az elismerésre,hogy magyarok vagyunk. Ebben a falucskában történt egyébként az egyik este, hogy egy férfi jött a bungalónkban felkeresni bennünket, mert hallotta valakitől, hogy magyarok szálltak meg Kruiban és jött, hogy megnézze, hogy milyenek is azok a magyarokJ

Nehéz szívvel búcsúztunk el Krui-tól, újabb és még szebb élmények reményében.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://negylabnegyhonap.blog.hu/api/trackback/id/tr653460711

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása