Korán reggel a határon való átjutás szerencsére teljesen zökkenőmentesen zajlott. A két országot, a Vörös folyó választja el egymástól, melyet egy híd köt össze, s melynek egyik partja Kína a másik pedig már Vietnám. Szóval csak át kellett sétálni rajta, s így néhány perc múlva már Lao Cai-ban találtuk magunkat. Itt újabb jó néhány kilométeres „kis” séta következett, míg megtaláltuk a vasútállomást. Szerencsénkre még várnunk sem kellett, mivel a jegyek, és néhány az út alatt elfogyasztandó „csemege” gyors megvásárlása után, a vonat azonnal indult.
A vagonok megpillantása első pillantásra kisebb sokkot váltott ki belőlünk, mivel a kocsik zsúfolásig emberekkel teli tyúkketrecre hasonlítottak , de szerencsére nekünk nem oda, hanem egy valamivel „jobb” kocsiba szólt a jegyünk, ami nem volt annyira tele,vagyis az utasok csak a számukra kijelölt helyeken ültek. A Lao Cai - Hanoi közötti távolság 350 kilométer, amit a vonatunk 11 óra alatt volt szíves megtenni, néhányszor egy gyalogos tempójában.
De nem bosszankodtunk, sőt még élveztük is, mivel így jobban szemügyre vehettük, a buja szinte dzsungelszerű tájat, a vízi bivalyokat, a bambuszkunyhókat, a földeken dolgozó embereket és az önfeledten játszadozó gyerekeket. A látvány minden várakozásunkat felülmúlta, kellemesen csalódtunk mivel olyan táj tárult most végre elénk, amit eddig csak filmekben láthattunk vagy éppen csak olvashattunk róla. Útközben megismerkedtünk Michellel a belga „volt banktulajdonossal” aki minden évben egy országot próbál alaposan megismerni egy hónapos utazása alkalmával, és most éppen Vietnámra került sor.
Már este volt mire megérkeztünk Hanoiba. Hosszas, keresgélés és alkudozás után találtunk egy szállást a belvárosban, és végre vágyainknak nem szabván gátat, egy már oly rég óta vágyott pizza lett a vacsoránk helyi sörrel párosítva.
A pezsgő, fiatalokkal teli városban sajnos csak 2 napot volt módunk eltölteni mivel utána egyből folytattuk utunkat, ezúttal repülővel Saigonba. A belváros ázsiai mércével kifejezetten élhetőnek tűnt, az elképzelhető összes irányból hömpölygő motoráradat sem volt zavaró. Egy idő után kifejezetten élveztük a forgalmas utakon való átkelést és ahogy a motorfolyam kettényílik és áramlik tovább körülöttünk. Nagyon sok nyugati turista özönli el a várost, sajnos nem csak nekünk tetszik annyira. Az utcán lakmároztunk Pho-ból a helyiekkel, és továbbra is tömtük magunkba a mangót. Megnéztük a Ho Chi Minh mauzóleumot, és sikerült kitisztíttatni a fényképezőgépet, így az azután készült fotóinkon már nem lesz látható az a zavaró folt amit már biztosan sokan véltek felfedezni. Már itt, Vietnami tartózkodásunk elején éreztük, hogy nagyon kevés időt szántunk erre az országra. Ez az érzés a napok múltával csak fokozódott, az egy hét amit tartanunk kellett a repülőjegyek fix dátumai miatt pillanatok alatt elrepült.
A Saigon-ba tartó repülőút zökkenőmentesen zajlott, azt leszámítva, hogy a pilóta nagyon ügyetlenül végezte a leszállást így többen igénybe vették a bizonyos fekete zacskókat és még minket is nagyon megviselt. A Jetstar légitársaságot mindenesetre érdemesebb kerülni hacsak nem akar valaki annyira spórolni mint ahogy mi tettük:)
A reptéren nagy nehezen megtaláltuk a helyi buszjáratot így egyenesen a belvárosba indulhattunk és az útikönyv térképének segítségével viszonylag hamar megtaláltuk az utcát ahol az előre lefoglalt szállásunknak lennie kellett volna. Persze nem volt olyan egyszerű amilyennek tűnt. Az utcából zsúfolt sikátorok labirintus szerű hálózata indult és ezek egyikének eldugott szegletében akadtunk rá nem kis fáradság árán az autentikus vendégházra. A szobánk apró és kicsit büdös, de az ágynemű tiszta volt és egy éjszakára tökéletesen megfelelt. Délután nyakunkba vettük a várost és az egyik utcai standnál elfogyasztott estebédünket amelyet azóta is az egyik legfinomabb étkezésünkként tartjuk számon. Citromfüves bundában kisütött tengeri halat ettünk egy általunk nem ismert zöld levelekből és hagymából álló isteni salátával és egyéb finomságokat. Degeszre ettük magunkat és még jéghideg helyi jeges teát is ittunk mégsem került többe az egész 900 forintnál. Bóklásztunk még a belvárosban majd hazafelé indultunk, el kellett dönteni, hogy a maradék pár napot a Mekong deltájában vagy inkább Phu Choc szigetén töltsük. Sajnos az idő kevés volt mindkettőre így hosszas vívódás után úgy döntöttünk, hogy elindulunk a sziget felé és úgyis a deltán vezet keresztül az utunk és ha nagyon megtetszik nekünk a vizek birodalma, maradunk.
A döntés tehát megszületett de azért kivételesen nem indultunk útnak nagyon korán, kényelmesen megreggeliztünk egy francia pékségben és utána kidöcögtünk a város egyik nagy buszállomására. Megvettük a jegyeinket Vinh Long-ba és meg is lepődtünk azon milyen kedvesen elkísért egy hölgy a megfelelő buszhoz és a sofőr segítője is( Az eddig általunk meglátogatott ázsiai országokban mindenhol bevett szokás, hogy a sofőrt kíséri valaki aki útközben segít felszállni, kezeli a pénzt és a jegyeket, kufárkodik az ülőhellyel menet közben, összezsúfolja az embereket. Minél kisebb egy busz annál nagyobb az esélye, hogy a kísérő családtag sokszor feleség. ) vidáman üdvözölt minket.
Azt ugyan kicsit furcsálltuk, hogy az ember nagyságú hátizsákjainkra azt mondták, hogy vigyük csak fel magunkkal a fedélzetre, mert a tárolókba nem tudják rakni. De úgy voltunk vele mint akik még sosem utaztak busszal a földnek ezen a tájékán, örültünk, hogy csak félig van tele a busz és még ha fel is veszünk egy-két embert út közben akkor sincs nagy baj.
Nagyobb baj ugyan nem is történt, de az egyik legbosszantóbb utazásunkat ezeknek a tekergő buszjegy dílereknek köszönhetjük. Közvetlenül az indulás után húsz perccel már egymás hegyén hátán ültünk a 35 fokos hőségben és minden tizenötödik percben felvettünk egy újabb utast, árust vagy éppen kutyát. Mi leghátul foglaltunk helyet ahol öt ülésen osztoztunk egy vietnami párral és a két hatalmas csomagunkkal amelyek önmagukban nehezen férnek el egy ülésen. Hiába ültünk úgy mint a szardíniák ott hátul, a busz „vezetősége” nem vett tudomást róla és minden újonnan felszedett utast arra a nem létező helyre akartak beültetni amit nem hivatalosan a poggyászaink foglaltak el. Ezt a faragatlanságot még tudták fokozni amikor a semmi közepén elkezdtek vietnámiul kiabálni nekünk,hogy megérkeztünk .Ezután még tíz percig utaztunk, ők kiabáltak ránk, hogy ez Vinh Long és itt kell leszállni. Egy kereszteződésben végül lefékezett a sofőr és mi nagy kétségek közepette átkászálódtunk az embereken és hipp-hopp a poros út szélén találtuk magunkat. Csomagjainkat az utaskísérő a padkára hajigálta és a busz tovább iramodott negyven röhögő emberrel a fedélzetén..
Sejtéseink perceken belül beigazolódtak és ugyan nem a lehető legrosszabb helyen tettek le minket de a pályaudvar amit mi végcélként reméltünk még 5 km-re volt tőlünk. Ebből 3-at legyalogoltunk a maradék távra pedig felkéredzkedtünk egy mikrobuszra. Vinh Long buszpályaudvarán már nem hagytuk magunkat becsapni és miután vettünk egy köteg banánt meg némi vizet, a hivatalos járattal folytattuk utunkat egyenesen Can Tho városába. Ez az út az egyik legemlékezetesebb volt számunkra. Az országnyi területű delta torkolat apró falvain, megszámlálhatatlan csatornáin, tavain, úszó bódéin vezetett keresztül és igaz, hogy a harminc kilométeres távolság több mint két órába telt megtenni, ennek egyetlen percét sem sajnáljuk. Sőt! Még azt is élveztük ahogy az ezeréves, szétrohadt busz eszeveszetten száguldott nyitott , madzaggal rögzített ajtókkal. És bár szembetűnő volt a szegénység az egész vidéken akárhol pihent meg a tekintetünk boldog, vidám emberek mosolyogtak ránk. Erről Magyarország jutott eszünkbe ahol keletről nézve jólét uralkodik, mosoly szempontjából mégis Vietnam utasítja maga mögé. Torokszorító volt látni az egyik megállónál ahogy egy út szélén ülő nő kéreget, miközben férje a hátát veregeti. A nő orrából egy műanyagcső vezette ki a véres levet egy zacskóba. Az emberek reakciója irigylésre méltó volt. Szinte minden második közülük pénzt nyomott a nő férjének markába, sokan megálltak a robogójukkal és visszafordultak, hogy támogassák őket. És ezek a gondolkodás nélkül adakozó emberek kétkezi munkások voltak akik éppen a közeli cipőgyárból és egyéb ipari létesítményekből tartottak hazafelé kunyhójukba,házacskájukba amelyeknek többsége akkor már több centiméteres vízben állt.
Mire Can Tho-ba értünk már sötét volt és az utcákat, sőt az egész vidéket elöntötte a víz. A cipőket papucsokra cseréltük és átgázoltunk az állomással szemközti oldalra ahol egy nagyon ízletes Pho-t fogyasztottunk el vacsorára.( A Pho Vietnam egyik nemzeti eledele húsleves tésztával, mindenféle zöldségekkel és húsokkal rengeteg fajta változatban.)Utat törtünk a motorok hada között a folyóvá változott úttesten visszafelé ahonnan nemsokára indult a járatunk Rach Gia-ba. Onnan már csak egy behajózás választott el minket a szigettől amit az azóta eltelt két hétben már csak a „mi szigetünk-ként” emlegetünk. A Rach Gia-ba tartó út sem volt leányálom, a hepehupás úton való zötykölődés igénybe vette utolsó tartalékainkat is. Éjfél körül értünk oda és hajnali egykor már az igazak álmát aludtuk ami nem tartott soká mert öt órakor már talpon voltunk hogy az első szárnyashajót elcsípjük és délre már Phu Quoc szigetén legyünk.
Phu Quoc
Phu Quoc szigetének minden porcikáját nagyon szerettük. Október 28-án a déli órákban elfoglaltuk a bungallónkat amit Kriszta előző éjszaka pecázott az interneten és minden bizonnyal az egyik legkedvezőbb árú fedél volt az egész szigeten. Szerencsére a minőség nem ment ennek a rovására a francia tulaj elég jól összehozta az 5-6 bungalóból, bárból és kellemes kertből álló komplexumot ami mindössze 1-2 percnyi sétára volt a pálmafás fehér homokos tengerparttól. Kicsit kifújtuk magunkat, megfürödtünk a tengerben és nem sokkal utána már motorra is ültünk és felfedezni indultunk. Az ebédet egy egyszerű útszéli étteremben ejtettük meg ahol ínycsiklandó finomságokra bukkantunk. Az egyik lehűtött, zselés állagú kókuszlé volt tetején fehér sávval, ami a kókusztej zsírja lehetett. Kókuszvarázslat. A másik egy tejszerű sárga folyadék amit jégkockára töltöttek és valami mennyei íze volt. Utólag kiderült ez kukoricából készül, valószínűleg a szemekből sajtolják. A kulináris kényeztetés után a sziget északi partja felé fordítottuk a járgányunk orrát és meg sem álltunk egy trópusi növényekkel övezett apró kis halászfaluig. Egészen sötétedésig barangoltunk ezen az elhagyott vidéken, néhol igazi dzsungelen vezetett át az út itt ott apró falvak szegélyezték apró bódéikkal és gyarmati stílusú iskoláikkal. Turistáknak nyomát sem láttuk igazán olyan érzésünk volt mintha mi lennénk az első „fehér” ember a világnak ebben az eldugott szegletében ahol régen megállt az idő.
A vacsora színhelyére is teljesen véletlenül akadtunk rá hazafelé tartva és olyan jó választásnak bizonyult, hogy a következő estén is felkerestük ezt az éttermet ahol nagyon kedves kiszolgálást és még kedvezőbb árakat volt szerencsénk élvezni. Két különbözőféle tengeri kagylót valamint tamarin szószos tintahalat választottunk és olyannyira nem bántuk meg, hogy a tintahalat azóta is emlegetjük egy két elhibázott étkezés után. A hatalmas korsóba kitöltött finom helyi sör, melyben a méretes jégdarabot öt percenként cseréltek, már csak hab volt a tortán.
A következő napot ismét a szigeten való csavargással töltöttük. Voltunk igazgyöngy kutató központban, búvárkodtunk kihalt partszakaszokon, meglátogattunk halászfalvakat és egy vakítóan fehér homokú strandot is ami méltán az egyik leggyönyörűbb az egész térségben. És bármilyen népszerű is mi órákig bohóckodtunk és lubickoltunk anélkül, hogy a mindenhol jelenlévő félig vad őslakosokon, a kutyákon kívül bárkivel osztozni kellett volna ezen a tündérvilágon. Az egyetlen kellemetlen pillanat az volt amikor egy termetes lila kalapos medúzába sikerült beletalpalnom ami ugyan okozott néhány fájdalmas percet de gyorsan tovább mosták a rohanó idő morajló hullámai.
A harmadik és egyben utolsó napunk amit mi nem terveztünk előre de az égiek biztosan, elég kacifántosra sikeredett, amit egy defektnek köszönhettünk. Ha már nem kaptunk jegyet egyik hajóra sem aznapra, hogy Kambodzsát elérjük ezért úgy döntöttünk maradjon még a motor nálunk, hiszen úgy a szívünkhöz nőtt. A finom reggeli után nekivágtunk a sziget legtávolabbi pontjának ami köztudottan a legalkalmasabb hely egyszerű merülésekhez és emellett kilátópont, ahonnan Kambodzsa partjait is lehet látni. Gyönyörű útvonalon jutottunk a közelébe ennek a partszakasznak és közben megismerkedtünk egy házaspárral akik messze a legjobb arcnak bizonyultak minden utazó közül akikhez addig volt szerencsénk. Az egyik apró faluban egy olyan vízmosáson hajtottunk át motorral amit, ha a helyiek nem bíztatnak valószínűleg sosem mertünk volna megtenni. A körülbelül három méter széles csermely olyan mély volt, hogy a motor majd derékig süllyedt a kristálytiszta vízbe, szerencsére kis egyensúlyozással vettük az akadályt majd dagadó mellel haladtunk tovább akár egy túramotoros aki épp befejezte Afrikát átszelő kalandját. Még mielőtt elértük volna célunkat, engedve a csábításnak a habokba vetettük magunkat és búvárszemüvegeinken keresztül kézen fogva úszkálva szemléltük a víz alatti világot. Nem akartunk itt sokat időzni így folyattuk utunkat egészen tíz másodpercig amikor is egy defekt törölte le arcunkról a napok óta szűnni nem akaró mosolyt. Nem volt nehéz felmérni a helyzetünket. Tűző napsütés, 34-35 C, vizünk elfogyott, telefonunk nincs, legközelebbi település 10km göröngyös földúton. Árnyékban hagytuk a kétkerekűt és szerencsénkre egy pillanat múlva feltűnt egy terepjáró egy középkorú helyi üzletemberrel és feleségével, akik felvettek minket. Az autóban a légkondicionáló berendezés 15 fok körüli értékre volt állítva, talán ezt volt a legnehezebb elviselni ahogy felhevült izzadó testtel beszálltunk a járgányba. Az úriember segítségével visszajutottunk a szállásunkra de ott meglepve tapasztaltuk, hogy senki nem fog nekünk segíteni. Még a francia tulaj sem, valószínűleg pökhendiségből amiért sosem fogyasztottunk a méregdrága bárjában. Letusoltunk és eldöntöttük, hogy a saját kezünkbe vesszük az irányítást és pontot teszünk ennek a kellemetlenségnek a végére. Kibéreltünk még egy motort és visszahajtottunk a szigetnek erre az eldugott pontjára. Szerencsére még ott találtuk. Kriszta át szállt a lapos kerekűre és legurultunk velük egy közeli luxus szállodába ahol arra kértek minket, hogy adjuk oda nekik a slusszkulcsot és ők majd intézkednek addig is élvezzük a gyönyörű kilátást és fogyasszunk valamit. Ennek az ajánlatnak örömmel tettünk eleget és míg az italunkat kortyolgattuk az exkluzív környezetben, latolgattuk vajon mennyibe fog ez nekünk kerülni!? Egy röpke fél óra múlva erre választ is kaptunk amikor a szimpatikus recepciós fiú hozta a slusszkulcsot és 800 forintnak megfelelő összeget kért tőlünk cserébe. Az állunk leesett.. Ami egész napos fejtörést, intézkedést és aggodalmat okozott nekünk azt ők pillanatokon belül a hely szelleméhez illő eleganciával oldották meg. Miután mindkét motor műszakilag rendben volt legurultunk a közeli partra ahol a naplementében még utoljára megmártóztunk a cirógató habokban. Ezután vissza indultunk Douong Dong-ba amikor újabb esemény törte meg egyhangúnak egyáltalán nem nevezhető utazásunkat. A félhomályban Krisztát leszorították az éppen, hogy járhatónak nevezhető útról és ő a motorral az útszéli bokorba szaladt. Szerencsére jól reagált és meg tudta fogni a motort, de a hirtelen fékezés miatt olyan erősen beütötte az alhasát a combját és térdét, hogy még most két hét elteltével is fekete színben pompázik az ütések helye és kitapinthatóak a bőre alatti hatalmas görcsök. A baleset után visszatértünk a szállásra, leadtuk a motorokat és a hajlékunk melletti étteremben megvacsoráztunk.Tonhalat ettünk grillen és rákot.
Korán reggel szárnyas hajón hagytuk el a földi paradicsomot sok-sok nyugat európai turista társaságában, hogy kezdetét vegye egy újabb eszelős utazás ami ebben az esetben az általunk választott utazás szervező iroda szervezetlensége miatt sikerült nagyon megterhelőre és tűnt soha véget nem érőnek.
