A kissé hosszadalmasra nyúlt határátlépés után elindultunk a főváros Phnom Penh felé nem is akármivel hanem egy öreg megpakolt mikrobusszal, amit folyamatosan tömtek még zsúfoltabbá emberekkel én a nyakamba húzott lábakkal ültem végig a több száz kilométeres utat szegény Krisztának is nagyon kényelmetlen volt ráadásul folyamatos hasi fájdalmai voltak az előző esti sérüléséből kifolyólag. Én vagyok annyira mazochista, hogy még a negyven fokos meleg sem szegte a kedvem és képes voltam élvezni ezt az utat. Pálmafák, rizsföldek és rengeteg Hindu templom mellett haladtunk el. Az utat szegélyező apró falvakban minden kunyhó „lábakra” épült, hiszen sok közülük már most vízben állt vagy eleve vízre épült. Bejáratként vékony deszkapalló szolgál ezen a vidéken ami a magasabban fekvő aszfaltozott útról vezet be ezekbe a lakokba ahol az esős időszak beköszöntével még a nagy városokban is gázlómadarakként élik életüket az emberek.
Amikor a negyedik teherautó jött szemben velünk, amelynek platójáról szó szerint lógtak az emberek mindjárt éreztük mennyire kiváltságosak vagyunk amiért szerencsénk van ilyen kényelmesen utazni és talán még a mögöttünk ülő nyugat európai fiatalember is elszégyellte magát az után, hogy nem engedte a sofőrnek hogy még egy embert zsúfoljon be mellé.. Azzal indokolta, hogy ő fizetett ezért a szolgáltatásért és jóval többet mint a helyiek, ezért nehogy már neki is a nyakába ültessenek még egy embert. Nem tűnt fel a jóléti társadalom eme elcsökevényesedett sarjának, hogy nem otthon van hanem egy harmadik világ béli közlekedési eszközön utazik. Helyette is szégyelltük magunkat és eddig nem sok jót tudnánk mondani a fejlett országokból érkezett turistákról, tisztelet a ritka kivételnek. Mindenesetre mi próbáljuk kerülni őket minden erőnkkel.
Phnom Penhnek avagy Ázsia gyöngyének ahogy a hatvanas években hívták, nem sok esélye volt bizonyítani számunkra elragadó hangulatát. Megérkezésünk után azonnal átpakoltak minket egy nagy buszra és amint elhelyezkedtünk a tekintélyes méretű, fotelszerű ülésekben már magunk mögött hagytuk a belváros fényeit, a sofőr a gázra lépett és a telehold fényénél haladtunk Siem Reap városa felé a Tonlé Sap nevű, majd száz kilométer hosszú, hatalmas tó partján. Hajnali fél kettőre értünk oda és semmi másra nem vágytunk csak, hogy vízszintesbe helyezzük magunkat és elfelejtsük a tizennyolc és fél órán át tartó erőltetett menetet. Kivettük az első szobát ami az utunkba esett és elfogadható árat kértek érte és álomba merültünk. Négy óra alvás után a szobánk két állandó lakójának a két gekkónak a párbeszéde ébresztett bennünket. Egy a szállodában elköltött igen drága és csapnivaló reggeli után megegyeztünk egy túk-túk vezetővel az egész napi szállításunk költségeit illetően és megindultunk szemrevételezni a világ hét csodájának egyikét. Angkor Wat lenyűgöző építészetével rabul ejtett minket, hihetetlen méreteivel egy hét alatt sem lehetne megbirkózni. Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, nemhiába a Kambodzsába tett villámlátogatásunk egyik fő oka az volt, hogy lássuk ezt a csodát. Mire délután kigördültünk a komplexumból, Kriszta állapota rosszabbodott és fájlalta a hasát ezért egy klinikába vitettük magunkat Mr T-vel a találó nevű, aranyfogú sofőrünkkel.
Az első rendelőben nem rendelkeztek ultrahanggal ezért végül egy kínai klinikába vezetett az utunk ahol megvizsgálták és ellátták a szivárvány minden színében pompázó sérültet aki megkapta élete első infúzióját is. Távozás után beültünk egy étterembe, Khmer curryt és tradicionális pikáns levest ettünk vacsorára. Nagyon ízlett mindkettőnknek.
Másnap reggel 10 órakor már ismét egy buszon ültünk és zötyögtünk vissza a főváros irányába. Az estét már Phnom Penh egyik olcsó és lepusztult szállodájában töltöttük a finom vacsorát pedig egy utcai sütögetős asszonynál fogyasztottuk el jóízűen, hozzá az általunk rajongásig szeretett frissen facsart cukornád lével öblítettük le. Csináltattunk egy pár nevetségesre retusált igazolványképet, beszereztünk reggelire néhány, utólag ehetetlennek bizonyult péksüteményt és izgatottan ágyba bújtunk. A következő nap nem tartogatott kisebb dolgot számunkra, mint azt, hogy együtt éljük át milyen az élet az egyenlítőtől délre.
