negylabnegyhonap

Utazás Ázsiában

Friss topikok

Címkék

Indonézia, délről észak felé I.

2011.12.09. 15:23 negylabnegyhonap

 A terv szerint értünk Denpasarba, Bali fővárosába az éjszaka közepén. Némi alkudozás után taxiba ültünk, célállomásként  Kuta Beach-et jelöltük  meg, a szörfösök igazi paradicsomát. A bosszúságunk ott kezdődött, hogy a taxis az általunk megjelölt utcánál korábban tett ki bennünket, és ott folytatódott,hogy körülbelül 3 óra hosszat bolyongtunk az esőben számunkra árban megfelelő szállást keresvén, mivel  40 dollár alatt egy koszos kis szobát sem akartak nekünk odaadni,végül úgy a 15.-ik helyen feléért megkaptuk feltételezésünk szerint Bali egyik leglepukkantabb szobáját,de még felfogni sem volt időnk mert egyből az ágyba zuhantunk. Amíg az esőben caflattunk valami fedél után kutatva rengeteg helyi és külföldi emberrel találkoztunk. A külföldiekről csak annyit hogy Kuta-ba az ausztrálok berúgni járnak és részegen óbégatni meg persze olyan állatként viselkedni amilyet csak képesek kihozni magukból. Aki esetleg már járt Görögországban Kréta szigetén azon belül is Malian vagy talán az egyik spanyolországi nyaralóhelyen melyet szintén az angolok özönlöttek el annak van viszonyítási alapja és már biztosan fel is állt a hátán a szőr. Az angol és ausztrál fiatalok pedig semmiben nem különböznek egymástól ami nem is csoda hiszen ugyanazon a szinten fejezték be az egyedfejlődést valahol az orángután és az ember között félúton. A helyiek esete már sokkal fájóbban érintett minket. Egyrészt azért mert a Bali emberek vendégszeretete messze földön híres. Ennek csak nagyon nehezen találtuk meg a nyomait. Még úgy is, hogy tisztában vagyunk vele mennyire szegények itt Indonéziában  az emberek olvastunk közgazdasági adatokat és a saját szemünkkel látjuk milyen itt a helyzet de ez még nem indok arra, hogy rámenős, arrogáns, bunkó módon viselkedjenek velünk csak azért mert nyugatiak vagyunk( pedig, hogy mennyire keletiek vagyunk a nyugatiak között arra sok érdekes pálda szolgált már az utazásunk alatt) és még jobban lenézzenek csak azért mert nem elegáns szállodákban szállunk meg és nincs pénzünk taxira. Az eddig eltelt másfél hónap alatt itt éreztük magunkat leginkább két lábon járó pénz automatának. Az első éjszakánk ezen az „álomszigeten” borzalmasan telt ami a fent említetteken kívül annak  is köszönhető, hogy Caicun óta semmit nem pihentünk és a folyamatos utazás teljesen felemésztette az utolsó energiánkat is.

 Másnap reggel némi alvás után lesétáltunk a strandra és megmártóztunk az óceán habjaiban majd egyből elkezdtük törni a fejünket, hogy merre is induljunk tovább hiszen Kuta Beach olyannyira nem tetszett nekünk, hogy eszünkbe sem jutott annak a lehetősége, hogy akár még egy éjszakát eltöltsünk ott. Végül úgy döntöttünk autót fogunk bérelni aminek egy napi költsége megegyezett egy éjszaka árával egy átlag alatti színvonalú szállodában. Ebben egy kedves fickó volt segítségünkre egy helyi utazási irodában. Így történt, hogy megérkezésünk másnapján már úton voltunk egy mind a mai napig aktív vulkán a Batur irányába. Este kilenc óra körül értünk a hegy lábához ugyanis az Indonéz  közlekedési viszonyok nagyon eltérnek a felénk megszokottól. Hívhatnánk kaotikusnak, a minden lehetséges irányból érkező motorosok közötti cikázás felér egy videojátékkal. Miután megtaláltuk az általunk kinézett szállást ami árban is megfelelőnek bizonyult, lebeszéltük a másnap reggeli túrát a vulkán tetejére, hogy láthassuk a napfelkeltét. Kicsit sokalltuk a fejenkénti 35 dolláros hozzájárulást de nem volt mit tenni ennyi az ára. Szerencsére a vezetőnk nagyon szimpatikusnak bizonyult és tekintve, hogy három éhes szájról is kell otthon gondoskodnia nem bántunk, hogy jó helyre ment el ez a pénz. Az előző éjszakai öt órás alvás után itt kereken három óra hosszát sikerült összehozni így kicsit álmosan indultunk neki a 2 órás hegymenetnek, pontban hajnali négykor. A hűvös időben elég megterhelő volt felfelé kaptatni az eukaliptusz illatot árasztó erdőben és a terep is embert próbáló volt de ahogy egyre feljebb értünk a lenyűgöző látvány elvette a figyelmünket a ziháló tüdőnkről. Sajnos az odafönt felállított kilátóponton többedmagunkkal kellett élvezni a napfelkelte csodálatos látványát, ezzel ugyan veszített a romantikájából de így is nagyon élveztük és egészen elláttunk a szomszédos szigetig, Lombokig. Odafönt majmok kunyeráltak elemózsiát és több olyan repedést is szemügyre vettünk ami tanúsította az alattunk szunnyadó vulkán aktivitását. Mire leértünk a szállásunkra nagyon megéheztünk és a pénzünk is fogytán volt ezért átautóztunk a közeli városkába ahol újabb három ember szeretett volna hasznot húzni belőlünk elég lehangoló módon, de csak a legutolsónak sikerült aki egy pincérnő volt abban a szállodában ahová reggelizni tértünk be és miután kialkudtuk a fejenkénti harminc ezer rúpiás árat a büfé jellegű étkezésért, fizetéskor 30%-os adót csapott hozzá amit ugyan nem tudott megmagyarázni, de nem is volt rá szükség ez egyszerűen hozzá tartozik az ország szokásaihoz, hogy a turistákat ahol és amikor csak lehet jól át kell verni. Most már, miután három hete Indonéziában tartózkodunk persze mi is sokkal ravaszabbak vagyunk és azért van egy pár kivétel aki becsületes de az elején ez nagyon bosszantó volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Reggeli után és a meghiúsult úszás után úgy döntöttünk, hogy észak felé vesszük az irányt, ehhez át kellett kelnünk a hegyeken ahol hatalmas zuhét kaptunk a nyakunkba de mire újra leértünk a tengerpartra már ismét fullasztóan meleg volt az idő. Délután szerettünk volna találni egy kellemes partszakaszt ahol egy kicsit ki tudjuk pihenni magunkat vagy akár úszni egyet de ez sajnos nem sikerült. Hiába kerestük kutattuk, vagy a víz volt koszos vagy a part volt hihetetlen módon szemetes. Uzsonnára ettünk egy pirított rizsát amit itt nasi goreng-nek hívnak és hozzá tamarin dzsúszt ittunk. Majd egészen addig folytattuk utunkat míg a keresgélés kudarcba fulladt és csak mielőtt ránk esteledett akkor tudtunk egyet fürödni, Lovina mellett ami arról híres, hogy egy tíz perces hajóúttal elérhető területen a reggeli órákban összegyűlnek a környék delfinjei és meg lehet őket csodálni. Mi végül lemondtunk erről. Vacsorára elfogyasztottuk az első helyi martabak sütögetőnél a helyi palacsintát aminek azóta se tudunk ellenállni és minden adandó alkalommal vételezünk belőle. Ezután már csak annyi volt hátra, hogy találjunk egy alkalmas helyet ahol eltölthetjük az éjszakát az autóban. Erre költség takarossági szempontokból került sor és csak azt az egyet sajnáltuk, hogy a Suzuki amikor a wagonR típust gyártani kezdte nem gondolt azokra a fiatalokra akik nem csak városi autóként szeretnék használni kis kedvencüket hanem alkalmanként hálószobának trópusi kirándulások alkalmával. Az általunk alkalmasnak vélt helynek mindössze két kritériumnak kellett megfelelnie. Az egyik, hogy ébredéskor a tenger pár lépésnyi távolságra legyen a másik, hogy a lehető legmesszebb a zajos főúttól.  Sokkal nehezebb volt találni egy ilyet mint ahogy azt eleinte gondoltuk.

 Fél kettőt mutatott az óra mire sikerült egy alkalmas helyet találni ami közvetlenül egy szálloda strandja mellett volt. Pillanatok alatt elaludtunk, de sajnos a hely szűke miatt nem sikerült igazán kipihenni magunkat. A korai ébredés után azonnal a hűsítő vízbe indultunk és kilubickoltuk magunkat. Egy gyors omlett után amit igen drágán sóztak ránk egy útszéli koszosban, már  haladtunk tovább a sziget Észak-keleti csücskében fekvő város és kompkikötő Gilimanuk felé. A főút az egyik nemzeti parkon vezetett keresztül ahol először láthattunk sósvízi mangrove erdőt és a fákon ugráló majmokat. Gilimanuk nem sok érdekességet tartogatott, elég jellegtelen város( sajnos hasonlóan majd az összes általunk látott Bali városhoz) ezért elindultunk dél felé azzal a határozott szándékkal, hogy a délutánt egy kellemes strandon fogjuk eltölteni. Ahogy telt az idő szomorúan vettük tudomásul, hogy ez a tervünk az előző naphoz hasonlóan meghiúsulni látszott. Hiába kanyarodtunk rá minden harmadik mellékútra ami a partra vezetett többnyire csak szemétdombokat találtunk, közvetlenül a víz mellett. A térképünkön feltüntetett Medewi beach volt az utolsó reményünk mint híres strand és szörfös hely. Miután ebben is hatalmasat csalódtunk és ebédnél is átvágtak minket egy jelképes de dühítő összeggel már nagyon nem szerettük Balit. Végső elkeseredésünkben egy saját parttal rendelkező luxus bungalókkal gazdagon megtűzdelt szállodába hajtottunk ahol készségesen felajánlották, hogy nyugodtan használjuk a strandjukat vagy akár a medencét. Az egész hely maga volt az álom és bár egyikőnk se híve az ilyen jellegű helyeken eltöltött vakációnak, ennyi nyűglődés után boldogan vettük birtokba a több száz méter hosszú, fekete homokos, tiszta partszakaszt. Pár óceánban eltöltött óra után lezuhanyoztunk, megköszöntük a kedvességüket és fájó szívvel ugyan (a gyönyörű bungalók alig kerültek többe mint 30 dollár egy éjszakára) de visszaültünk a kis csotrogányba és a fürdést is kipipálva tovább indultunk, hogy újból találjunk egy ideális helyet ahol leállhatunk megaludni. Az egyik kis folyó torkolatánál találtunk egy gyönyörű helyet méterekre az óceántól, de mire a nap eltűnt a horizonton olyan heves esőzés kezdődött, hogy félő volt a hegyekből lezúduló víz úgy söpri be a kis járgányt a tengerbe, hogy moccanni se lesz időnk. Így nemsokára egy parkolóban kötöttünk ki ahol megnéztünk egy spanyol filmet, de utána olyan zajosnak találtuk a főút melletti pihenőt, hogy megint csak útnak eredtünk. Jó pár kilométerrel odébb egy hindu szentély mellett aludtunk meg végül, az addigi legrosszabb éjszakánk volt, nekem különösen mire a két órára lévő Denpasar-ba értünk már be is lázasodtam. Akármennyire is szerettük volna magunk mögött hagyni Balit, a magas lázam és gyengeségem még további 3 éjszakára odaláncolt minket. Miután az autót leadtuk, a buszpályaudvar melletti koszos, lelakott hotelek közül választottunk ki egyet ahol megtörtént a gyógyulás. A három nap alatt szinte végig esett az eső, szerencsére mire tovább indultunk kisütött a nap ezért jobb kedélyállapotban vághattunk neki a Jávára vezető útnak.

 Baliról elég keserű szájízzel távoztunk és láttunk ugyan gyönyörű partokat, üde zöld erdőket és füstölgő vulkánokat, valamint sok kedves emberrel is találkoztunk, az ott töltött egy hét nem a legjobb élményként marad meg az emlékezetünkben.

 

Jáva

 Újabb falat Indonéziából amit alig vártunk, hogy megízlelhessünk. Az áthajózás zökkenőmentesen zajlott csak akkor bizonytalanodtunk el amikor a kikötőben várakozó kompot megláttuk, nehezünkre esett eldönteni, hogy már elkezdett süllyedni az ezeréves rozsdás tákolmány vagy majd félúton fog ez bekövetkezni. Szerencsére át bírta vonszolni magát a túlpartra, minden nehézség nélkül sőt ahogy a mellettünk elhaladó különböző méretű hajókat szemügyre vettük, megállapítottuk, hogy viszonylag szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért a miénk ilyen fiatalos a többihez képest.

 Amint átértünk Banyuwangi-ba az első lehetséges busszal észak-kelet Jávának vettük az irányt. Ez a busz nem kevesebb mint hat órán keresztül szállított minket. Szerencsére még nappali fényben tudtuk megcsodálni a az út mellett húzódó végeláthatatlan erdőket háttérben a tekintélyt parancsoló több ezer méter magas vulkánokkal. Sajnos Kriszta hasa szinte az egész utazás alatt kitartóan fájt és ezen nem segített, hogy a negyven főről hetvenre bővített utazóközönség tetemes része megállás nélkül pöfögte a szegfűszeges cigarettákból származó füstöt. Itt meg kell, hogy említsem, hogy a Balin töltött első éjszaka óta, amikor is az történt, hogy Kriszta felfedezte az általunk oly kedvelt Djarum márkájú cigit az egyik közértben, folyamatosan szívogatom a különböző ízesítésű és fajtájú illatos dohányokat. Számításaink szerint egy hét múlva elhagyjuk Indonéziát és akkor búcsút intünk ennek az élvezetnek.

 Probolinggo, ahol az első jávai éjszakánkat töltöttük egy poros kisváros. A buszállomás közelében vettünk ki egy szobát ami az összes addigi szobánk közül a leggusztustalanabb volt. Nem is időztünk sokat aludtunk és indultunk is reggel tovább, azaz indultunk volna ha nem került volna piszok drágába az az egy óra hosszú út ami Probolinggo-ból vezetett a Cemeru Lawang nevű településre. Miután négy európai turistát is magunk köré gyűjtöttünk már kedvezőbb áron juthattunk el a nemzeti park közvetlen szomszédságában elhelyezkedő hegyi faluba ahonnan másnap a túránkat szerettük volna teljesíteni, egyenesen a Bromo vulkán gőzölgő torkába. Miután megérkeztünk a többiek elfoglalták helyi viszonylatban elegáns szállásukat mi pedig a falu legolcsóbb lakható szobáját, amiből még  tíz százalékot sikerült lealkudnunk. Kriszta hasi problémáktól és fájdalmaktól szenvedett ami éjszaka is folytatódott , ez volt az oka, hogy a napfelkeltét egyedül indultam megnézni hajnali négy órakor és ugyan a másfél órás kapaszkodás ismét megérte a fáradságot, szomorúan tapasztaltam, hogy az összes helyi és külföldi utazó terepjáróval tette meg az utat felfelé. A látvány megindító volt de nem sokáig élveztem, siettem vissza megnézni, javult-e Kriszta állapota és a Bromo vulkán kráteréhez vehető utat már együtt tudjuk megtenni. Szerencsére így történt, ezért a keksz és banán reggeliként való elfogyasztása után el is indultunk és másfél órás gyaloglás után amely ezen az egyedülálló holdbéli tájon vezetett keresztül, elérkeztünk a Bromo aljához ahonnan egy  meredek lépcső vezetett fel. Ahogy felértünk lélegzetállító látvány tárult elénk. A hatalmas kráter közepén nagyjából húsz méterrel alattunk egy hatalmas rés tátongott amelyből folyamatosan szállt fel a gőz. A vulkán mérete, látványa és az irdatlan erő amit a puszta látványa sugárzott, katartikus élményben részesített minket. Szinte szóhoz sem jutottunk percekig csak bámultunk bele a tátongó kráterbe  és mindketten arra gondoltunk, hogy ha létezik olyan, hogy a pokol kapuja akkor ennek kell lennie. Biztosan az is fokozta a hatást, hogy semmiféle védelmi berendezés nem volt a csúszós homokos ösvényen amelyen körbe lehetett menni a kürtőn, ezért elég lett volna félrelépni és az ember pillanatok alatt valahol a kürtő mélyén találta volna magát.

 

 

A visszafelé vezető úton megelégedve nyugtáztuk, hogy emiatt a természeti jelenség miatt már megérte ellátogatni Indonézia legnépesebb szigetére. A szállásra visszaérve gyorsan találtunk egy Probolinggo-ba tartó kisbuszt így délután egy óra körül már egy nagy matuzsálemen kerülgettük a kátyúkat Surabaya, a két és fél milliós büdös, koszos, zsúfolt város irányába. Amint a négy órás, a nagy meleg miatt igen fárasztó utazás véget ért nem sok időnk volt habozni, egy helyi járattal beverekedtük magunkat a hihetetlenül nyüzsgő városba és azon nyomban jegyet váltottunk a Jakartába közlekedő gyorsvonatra ami nem volt kimondottan olcsó de sokkal gyorsabb és kényelmesebb módját nyújtotta az öt- hatszáz kilométeres táv leküzdésének.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://negylabnegyhonap.blog.hu/api/trackback/id/tr283451188

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.